185. fejezet

Emeriel sírt.

Elvesztette a tudatát mindenről, a problémáiról, a környezetéről, még arról sem, hogy kivel van. Emeriel ismét átadta magát a fájdalomnak, és mindent elsiratott, amit szeretett volna, és mindent, ami soha nem lesz az övé. Gyászolta a szörnyű, szörnyű életét, amit élt.

"Bárcsak soha nem rejtették volna el, hogy ki voltam, amikor megszülettem. Bárcsak soha nem kellett volna így élnem. Mi lenne, ha nőstény lennék? Jobb lett volna, ha eladnak a tenyésztőknek." Emeriel soha nem volt a megbánások egyike, de abban a pillanatban a sajnálat volt az egyetlen, amit érzett. "Mi a rossz abban, hogy parázna leszek? Szörnyű az élet, de akkor nem lennének csalások, nem lennének zúzós titkok... nem Urai. Nem kellene így élnem. Soha nem találkoztunk volna. Bárcsak a szüleim soha nem próbálnának megvédeni."