40. Negyvenedik fejezet

Másnap Lucianne besétált Juannal és Hale-lel reggelizni. Amint belépett az ebédlőbe, a lycanok és a vérfarkasok a szobában néhány centivel behajlították a térdüket, és lehajtották a fejüket feléjük. Juan, Hale és Lucianne megálltak, és megfordultak. Zavartan néztek egymásra, amikor Xandar nem volt sehol. Xandar volt az egyetlen ember, aki az egész szobát így meghajoltatta, de ő még nem volt a szobában, miért hajolt meg mindenki?

– Ööö… azt hiszem, ez neked szól, Lucy. – suttogta Juan. Javaslata arra késztette Lucianne-t, hogy belsőleg összerezzent. Néhányan már a szemük sarkából nézték az utat, és azon töprengtek, megengedi-e, hogy egyhamar felálljanak.

Cserébe meghajolt a tömeg előtt, mielőtt újra felállt, és ugyanazzal az erőteljes hangon mondta, mint előző este: „Kérlek, állj fel, amikor állok, jelezve, hogy együtt állunk ki minden jóléten és nehézségen.” Mindenki felemelte a fejét, és felegyenesedett, és gyönyörködött abban, amit az imént hallott. Lucianne szavaiból meglepett ó és áh, amiből alázat és uralkodó lélegzett. Senki, aki előtt meghajoltak, soha nem ajánlott cserébe meghajlást. Lucianne volt az első.