100. fejezet
**Szófia nézőpontja**
Mezítláb lépkedek nesztelenül a folyosón, kinyitom az első ajtót, amivel a konyha felé menet találkozom, és megkönnyebbülten felsóhajtok, amikor meglátom, hogy fürdőszoba az. Előveszem a vécét, mielőtt vizet fröcskölnék az arcomra. A tűz melegétől kipirulok. A folyó víz alá tartom a kezem, a számhoz emelem és iszom belőle. A hűvös víz megnyugtatja a kiszáradt torkomat, de ez nem elég. Kilépve a fürdőszobából, a konyhába megyek, három szekrényt nyitok ki, mielőtt találok egy poharat, és gyorsan megtöltöm vízzel. Két pohár víz után is túl melegem van, és a fejem kócos a kiszáradástól. Kilépek egy kis friss levegőre, de a figyelmem gyorsan a medencében lévő alakra vonódik. Mr. Collins háta megmozdul, miközben mélyeket, hallhatóan levegőt vesz.
"Jól van, uram?" – kérdezem. Megdermed a szavaimra, de nem fordul azonnal rám. Épp újra megkérdezném, amikor végre megfordul, és a mindenit, milyen dögösnek tűnik. Rövid, nedves tincsekben omlik az arcába a haja, meztelen mellkasa teljesen látható. Összefut a nyál a számban, ahogy elképzelem, milyen érzés lehet végigsimítani a sima bőrén, és megnyalni minden egyes vízcseppet, ami végigfolyik rajta. Alig veszem észre a szavait, amikor mond valamit az úszásról. Mivel nem akarom, hogy azt higgye, egy féreg vagyok, aki üldözi, elmagyarázom, hogy szomjas voltam, és szükségem volt egy kis levegőre, mielőtt elküld, és azonnal visszatérek az úszáshoz. Láthatóan nem örül, hogy megzavartam az edzését. Becsukom magam mögött az ajtót, és majdnem hanyatt esek, amikor hirtelen elönt a szédülés. Odaérek a mosogatóhoz, és töltök még egy pohár vizet, kortyolok belőle, és várom, hogy elmúljon ez az érzés. A víz semmit sem segít, ehelyett forróság árad az arcomba, és gyengének érzem magam, mintha influenzás lennék. Rémület fog el, amikor rájövök, mi is ez. Le kell kapnom a kötelékeimről, és el kell tűnnöm innen. Most! Elkezdek visszabotorkálni a nappali felé, amikor egy vágyhullám csap le rám, annyira, hogy az már fáj. A vágytól kétrét görnyedek, és egy zokogás tör fel belőlem. Mivel már nem bírom teljesen megtartani a saját súlyomat, térdre rogyok, és a kötelékeim felé kúszom. Egy újabb bénító kéjhullám kerít hatalmába, és a hideg padlóra rogyok, hagyom, hogy megnyugtasson, miközben pihenek és erőt gyűjtök. Az ajtó, amely mögött a kötelékeim vannak, a láthatáron van, de így olyan távolinak tűnik. Miért nem jönnek? Nem érzik a felgyorsult pulzusomat? Biztosan jeleznie kellene nekik, hogy bajban vagyok.