107. fejezet

* Coner nézőpontja

Nem tudom, mi a rosszabb , a hányinger, vagy a térdfájdalom, amit a padlóra eséstől kapok. A térdeim fontosak. Nem lehetek táncos, ha sérültek a térdeim! Bár nem vagyok benne biztos, hogy szükség lenne táncosra ebben az új világban, amiben találtam magam. Megragadom a csuklómon azt a pontot, amit Sophia mutatott, és várom, hogy elmúljon a gyomromban a kavargás. Folyton azon gondolkodom, hogy ez az egész egy vad álom, és hamarosan felébredek, de lehetséges álomban aludni? Mert elaludtam, és amikor felébredtem, még mindig itt voltam. Nem hiszem el, hogy Sophia is itt van. Azt hittem, soha többé nem látom. Valójában ezek voltak az utolsó szavai, amiket hozzám szólt. "Ha valaha újra látlak, túl korai lesz" - köpte. Gyakran felidézem, mit tettem vele. Hogyan bántottam meg. Soha nem érdemelte meg ezt. Azt hiszem, ez a büntetésem ezért. A karma mindig talál utat. Még mindig nem tudom, miért tettem, amit tettem. Szerettem, biztos voltam benne, de aztán találkoztam Mollyval. Persze, Molly csinos volt, és együttéreztem vele, nagyon hasonló élettörténetünk volt. Mindketten elvesztettük a szüleinket, és nevelőszülőkhöz kerültünk. Hét évig éltem a nevelőszüleimnél, amikor hozzánk került. Az első hat hónapban egyáltalán nem érdekelt, túlságosan le voltam foglalva Sophiával, a tánccal és az egyetemmel ahhoz, hogy szoros kapcsolatot alakítsak ki vele. Aztán egy este, röviddel a 18. születésnapja után, bejött a hálószobámba, és lefeküdtem vele. Még mindig fogalmam sincs, hogyan történt. Akkor azonnal be kellett volna vallanom Sophiának a hibámat, de nem tettem. Nem akartam elveszíteni vagy megbántani. Megesküdtem magamnak, hogy soha többé nem fordul elő, de mégis megtörtént, minden egyes alkalommal, amikor egyedül voltunk. Nem tudtam megállni, kontrollálhatatlan vágyat éreztem, hogy Mollyval legyek.

"Jobban vagy?" – Mr. Collins hangja riaszt vissza az emlékeimből. Felpislantok rá, és önelégült mosoly ül az arcán. Esküszöm, ez a fickó élvezi, hogy szenvedek.