112. fejezet

Bő tíz percig pihenek tökéletes kényelemben, hagyom, hogy a gondolataim merre forduljanak, ujjaimmal a hajamba túrok, és megfelelő kefét kívánok a szűkös kis fésűk helyett, amelyeket az Akadémia ad a fiúknak, akiknek láthatóan nincs igazán szükségük hajápolásra.

Passzívan azon töprengek, hogy van-e valami mód egy megfelelő ecset igénylésére, amikor hirtelen megszólal a kis csengő a némapincéren. Buzgón, kissé izgatottan felugrok, és odarohanok hozzá, örömmel, amikor kinyitom az ajtót, és egy kis tányéros ebéd vár rám – csak egy szendvics és egy pohár almalé, de akkor is.

Úgy értem, ez nem erőkar, igaz?